2016. szeptember 18., vasárnap

#25 Fejezet - Édes álmok

~Zsófi szemszöge~


A telefonom csöngésére ébredtem. Fogalmam se volt arról, hogy ki vagy mi lehet a vonal másik végén, de egyben biztos voltam, nem akkor akartam kideríteni. Némán, párnába fúrt fejjel imádkoztam azért, hogy bárki is az, kapcsoljon már, és bontsa a hívást. Miután magamban már legalább kétszer elmondtam a Mi atyánkot, hogy az illető tegye már le a telefont, kikászálódtam az ágyból a Mi atyánkot felváltva Kurva anyádra, és elbotorkáltam az íróasztalig. Két lépésnyire voltam már csak a zenélő sátáni tárgytól, amikor hirtelen síri csend támadt, csak a faliórám ketyegése, és az utcán pár autó dudálása hallatszott.

- Letette. - suttogtam, talán azért, mert féltem, hogy ha normál hangon szólalok meg ismét felcsendül a zene.

Abban a pillanatban, ahogy ezt az információt sikerült feldolgozza a félig még alvó agyam, sarkon fordultam, és indultam volna vissza az ágyamba, amikor ismét el kezdett csörögni. Odamentem az asztalhoz, felkaptam a telefont, és pár másodpercnyi hunyorgás után sikerült kivennem, hogy ki hív, és azt is, hogy hajnali negyed tíz van.

2016. július 31., vasárnap

#24 Fejezet - Kínozd amíg kifekszik

~Bence szemszöge~


Sokszor szoktam stresszelni magamat, és gyakran esek pánikba: mikor elfelejtek tanulni kémiából, és óra előtt 5 perccel derül ki, hogy felmérőt írunk, vagy ha az angoltanárnő olyankor szólít fel felelni, ha annyira máshol járok, hogy még az évszámot se tudnám megmondani. Azonban szombat reggel hamarabb írtam volna mindegyik tantárgyból röpdogát, mint hogy a házunkba műmosollyal a fejemen járkáljak azon töprengve, hogy vajon hány, rám nézve kínos tárgy van még szétszorva a lakásba amivel Zsófi halálra tudna szekálni. Reggel 11:30 volt, ez azt jelentette, hogy már csak öt és fél órám volt felégetni, elásni, elrejteni mindent ami miatta sülhetett a fejem délután. Azonban mikor a nyaralós csoportképeket kezdtem el leszegetni a falakról, anyáék eléggé csúnyán és értetlenül néztek rám, így inkább nem piszkáltam tovább őket. Letelepedtem hát a gép elé, de annyira nem kötött le, hogy maximum egy óra után átadtam Márknak, aki bár furcsállta, de hülye lett volna szóvá tenni, úgyhogy elkönyvelhette, hogy teljesen megkattantam az ő javára. Tényleg zakkantként viselkedtem, rosszabb voltam, mint egy kisgyerek karácsony napján. Fél ötkor pedig már olyan szintre fokozódott ez a fajta idegességem, hogy majdnem felrugtam a kutyánkat az udvaron, csak azért mert az a szerencsétlen állat játszani akart velem.

Benn ültem a nappali foteljén amikor öt után pár perccel megszólalt a csengő, amely azt jelezte, hogy megérkeztek hozzánk Zsófiék.